HARMINCOT

Markáns újévi fogadalmak nélkül, máshogy élek mint tegnap. Ma már közhelyesen irtózunk az időpontoktól számított gyökeres változástól: jaj, olyan ciki! Pedig ezen mérföldkövek nélkül tagolatlan massza az életünk.

A szavak ereje: kimondom és ettől valamivel acélosabb a vágy, hogy másképp legyen. Ki tudja már kitől idézem (internet-csapás: oly' igénytelen volna, ha azt a három percet nem szánom rá, amíg megtalálom, hogy kitől és pontosan mit idézek, tehát Henry Ford és szó szerint:) "Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz."

Ennyit az újévi fogadalmakról.

Hát, ímhol vagyunk és még most alig hétnyi emlékből élek.

Mintha az egész tudatomat kitágították volna, hogy bekaphassa az egész világot, idővel együtt. Kimerülésig alábukni, részeg kábulat, módosított tudat, lüktető zene, fullasztó illat és beburkolozó tapintás egyszerre volna jelen.

Retinámra égett képek: egy szájszeglet, a bőr pólusai izzadság alatt, pillantás, két nő, mellek. Harinya: kötővel, lábbal, földön. Illatok, amelyeket nem tudok felidézni. Sikamlós szavak, amelyeket nem érthetek.

Mint egy forró fürdő, amiben elmerülsz: égeti a bőröd, betömi a füled, lecsukva a szemed, és a testnek valami egészen belső tudata marad csak meg.

Csupa hasonlat, amit írok, mert nem tudom a normál világ képeivel ezt bevilágítani. Egyébként pedig puszta számok maradnak: 40.

Gondoltam, hogy van ilyen, de nem tudtam.

Elérkeztem hát ide is: fülig érő combok, parányi fenekek, csinos pofik. Túl kínálati piac. Messzirő jött ember az idegen, egy szebb világ ígérete, de már az érintése is csodákra képes - irracionális, hatalmas lélek lakik bennük.

Csak pár nap a mennyországban. Vagy a pokolban: van, aki lubickol a fertőben és van, aki megriad.

Jaj, de bunkó vagy! Ezt most miért kellett csinálni?!

Ez a mondat, valahol az emlékek poros aktáinak vázában belém ivódott - undorom ettől a mondattól. Számomra a zavaró egyszerűséget, ostobaságot jelzi. Ilyen mondat nem hagyja el kultúrember száját.

A nő ilyenkor keresztül futtatja a személyes fájlokat, és keresi, hogy vajon mondott-e valaha ilyet. A férfi pedig lehülyézi az írót.

Jelen esetben durván általánosító, szexista leegyszerűsítésekkel élek. Bármiből tudok provokatív fekete-fehéret csinálni. Aztán majd humorral, intelligenciával, bölcsességgel kiszínezem. Magamat dicsérem, ha kell, de mások is tehetik.

Gyenge szóviccekbe fojtott közeledés, mesterkélt kuncogás, raklapnyi smink mögött mégis látom az igazi vonásokat. Csak a szemedbe mélyedni, fúrni, tenyérni közelségben mérhető minden távolság, nincs miért haragudnom, de szeretni sem tudlak... Csak buknak ki a mondatok, nem látom értelmét, kapaszkodva keresek bármilyen biztonságos falat, melyen borostyánként tovább élhetek. Élet-e az élet, mely tavasszal kizöldell, de nyárutón már kiszáradtan zörög csak? Újra és újra nekifutni a hormonok rohamának, állni ezernyi vihart, porlepte emlékezett és behavazott magányosság, miközben testem kopik, töpped és formátlanodik. Vagyok-e múmiám mögött még? A szellem is fárad, mint lángnyelv a hamuvá porladó parázs felett.

Fejem fáj, kezem hideg, és már csak pillanatokra érzem azt a gerinctáji bizsergést, ami valamikor mozgatott.

Nem panaszkodom.

Márton-nap, disznóölés, forralt bor - elhízott rubensi testeket akarok, hogy telítsenek el a bőröm alatt is. Bundák alá rejtett idomok, paplan alatti lihegés.

Amikor valaki elhullik mellőled - jaj, nem tudom, hogyan lehet úgy leírni, hogy ne legyen sírásra görbülő szájam - akkor sok minden átgondolásra kerül.

Aztán minden megy ugyanúgy tovább.

Kit érdekel? Fáradt vagyok. Csak gyere fel. Hogy? Igen, megint oda. Kibéreltem, tudod, igen tudom, te mondtad, hogy nem fogom kibírni. Na tessék! Most jobb? Jobban érzed magad? Miért kínzol?!

Hogy-hogy mit? Baszunk, angyalom, amíg be nem ájulunk a fáradságtól, aztán két napig fájlaljuk szétroncsolódott testrészeinket, aztán hónapokig ebből az élményből merítünk ihletet, és pár hónap múlva újrakezdjük. Csak hogy igazad legyen. Nyolcra gyere.

Mintha üvegcserepeken járnék mezítláb. Mintha szögesdrótot szorítanák, vértől iszamós kezemből csúszik kifelé. Mintha.

285. Kerek szám.

Talán itt kéne abbahagyni. Addig is szünet.

Ma reménytelenül nincs semmi. Talán mesélhetnék a múltamról. De nem szeretnék. Viszont megindult a fantáziám - inspirál, aki valaki voltam. Ez már több, mint büszkeség: maga a beképzeltség.

Hosszasan bámultalak, helyenként alig negyven centiről. Nem álltad a pillanatásom, menekültél, lopva futottál. Pedig már csak neked beszéltem, hiába mélyedtél a papírjaid közé. Nehogy azt hidd, hogy megúszhatod.

És a mai napon nem érdekelt, átcsapó szikrányi közelségbe került a kezünk, felnéztél, színezhető pillanat, benyúltam a lábaid közé, ahogy a padon ültél. Ujjaimat mélyesztettem a szövettel pólyált combod belső melegségébe - van izgatóbb, mint a belső comb puhasága? Remegő anyag, zselé és izom között félúton. Azzal a vastag keretes hülye szemüveggel érted el, hát mi másért maradtál volna itt?

Na, most álljunk meg egy pillanatra! A világ az én szemüvegemen át: ki mondta, hogy más is így látja? Hogy a félseggel padon ülve, velem vitatkozva nekem játszik? Hogy a harisnya nekem szól? Hogy a szemüveg nekem szól? Hogy a mozdulat, amikor a haja alól kitekint nekem szól? Hihetetlen közelségbe kerültem a meggondolatlan mozdulathoz, valóságosan éreztem a szorítást a kezemben, az anyag szövését... Elnézést kértem, más teendőkre hivatkozva távoztam. Megijedtem - attól a lehetőségtől, hogy tovább lépünk vagy hogy tenyerének nyomát viselve magamon holnap is találkoznunk kell. Nem is tudom.

És semmi más nem maradt, mint a szeplőid az orrodon.

Nem lesz nemzetiszínű hozzászólás, de azért picit elkalandozom. Hivatkoztam Lolita zsenialitására, és most hivatkozom a valóság ridegségére. Talán15 éves lány és nem tudja mit csinált. Szökik otthonról vagy az otthonból, közben egy stricivel alkuszik asztalnyira tőlem. Mennyi lesz a tuti, meg tényleg szűz és a barátnője is, bármit, mert ők nem most kezdték. 5e nekik nagy pénz, esetleg 10, mulathat ott, talán még italt is ihat, amit addig kívülről nézett, és egyébként egy-két pasi, mit árt? Ráadásul felviszik Pestre, és micsoda kocsival! A romlottat akarja játszani az ártatlan.

Kifelé tárcsáztam a tanúvonalat.

Nem is tudom, hogy miért írtam tegnap. Eszembe jutott, és nem vagyok biztos benne, hogy ennyire összekapcsolódik a két esemény. Tudom, emlékszem, hogy akkor átsuhant rajtam, de csak a mostani, évekkel későbbi tudatomban olvad ennyire eggyé. Talán az eső, talán a hajléktalanok.

Azonban a szabadság az az érzése, amikor a saját magam határai sem kötnek, de mégsem csap át gátlástalanságba, a mai napig megadja a közelséget. Kevesek mellett érzem, és mellettük is csak nagyon ritkán. Ahogy két test a lehető legnagyobb természetességgel tud találkozni: megfosztva minden misztériumtól, lecsupaszítva a zsigeri párhuzamosságra.

Emlékszem egyszer, mint egy vadkan fellöktem. Akartam, mint egy eszelős. Azt, amit a higiénia patikamérlegén cseppegtetve adtam, hirtelen semmivé marcangoltam, és mindent máshogy akartam. Mert még nem téptem le úgy ruhát, hogy kereszbe ketté szakadjon, nem léptem úgy át a napja izzadó test szagán, mint akkor, nem tudtam annyira fesztelen elrugaszkodik az őszi esőtől, a sártól, a testünkre tapadó vizes ruháról, mint azon késő délutánon.

Úgy nyalni a porcikáját, hogy közben roszog a szájam közt a homok, úgy belemarkolni, hogy utána órákig a kezemen érzem a napos ragacsát, úgy beleerőszakolni a szájába, hogy ne érdekeljen mit gondol rólam, és csattogni rajta, anélkül hogy lopva hátranéznék az erdőben csatangolót félve, ilyen még nem volt.

Utána csak dideregni tudtam, kékeslila szájunk között csak remegni tudott minden érintés. Otthon magyarázkodni, túlélőtúra, mindennapos.

Nem őt ismertem meg jobban, hanem a hajléktalant, akit évekkel ezelőtt láttam, ahogy a parkban minden szégyen nélkül a túrós, petyhüdt farkát beleejti a fogatlan nő szájába.

Kiégett arc és jó test. A ráncok árulják el a korod. Én belehíztam a ráncaimba.

Kellő férfi cinkossággal mindig fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor te most inkább mell vagy fenékpárti vagy? Őszintén magamba nézve még mindig fenékpárti vagyok, de  egyre inkább jön fel a mell. Öregszem?

Viszont a fiatal női fenék, amely sérülékeny, érzékeny az évekre, még mindig gyengém. Kívül, belül.

A lábad közé akarok nyúlni. Nem először. Nem másodjára. Várd ki. Először csak nézlek, elképzellek, játszom veled, felöltöztetlek, levetkőztetlek, ízlelem a formákat, alakítom a helyzeteket. Nem érdekel a valóság, minden az én fejemben van. A tested pusztán egy ajtó, amin keresztül bejuthatsz.

Nem jutok el addig a műtárgyi távolságig, ahol már mindegy, hogy virágcsokrot vagy nőt kötözöl. Nem vagyok művész, nem keresem a beállításokat, színeket, formákat, hogy odarakjalak és csak a lencsén keresztül nézzelek. Ez nem érdekel. Én valamit a formátlanból akarok gyúrni: vágy-agyagos vagyok.

Nem érdekel most semmi. Fáradt vagyok és felajzott. Felhívlak, mi bajom lehet?

Nem baszod rám a telefont, ez már önmagában is jó jel. Mit is akarok? Hogy simogasd egy kicsit a fejem, mennyire önző dolog. Mikor a bácsi kisfiúnak érzi magát, rohan a nimfatestű oltalmazó mamához, és visszaélve egy valamikori érzelemmel öledbe hajtom a fejem.

- Most nem akarom. Annak már vége.

- Istenem, ne az anyámat játszd már meg ezzel a seggel! Essünk túl rajta, és utána beszélgetünk, úgyis eljutunk oda, csak órákig húzzuk előtte egymást.

- Van pasim, értsd meg.

- Kértem én a lelked? Kértem én érzelmet a megértésen túl? Gyógydugás, ennyi. Mint egy egészségügyi zuhanyzás, csak le kell mosdatnod, ígérem nem lesz olyan szörnyű.

És már matat, kutat, fogdos, nyálaz, simít, markol, harap, hatol...

45.

Szabad ezt?

A nyalogatom a sebeimet jelen esetben vajon azonos-e a kivertem a farkam betűkombinációval?

Legyen egy felejthető napló bejegyzés.

Nincs mit magyarázni rajta, közel egy óráig fagytam miatta, de semmi nem jött össze. Még talán a kísérleti stádiumot is nehéz volna ráfogni, nem látható vadra nem lövünk. Nem, nincs bennem görcs. Akartam - ennyi. Hazudnék, ha csak egy vállrándítással túllépnék rajta. Kudarcnak kudarc, nem az imidzsemen, hanem az estémen esett csorba.

Ismét egy rendezvény. Két napos. Mondhatjuk úgyis, hogy szinte havi gyakorlat.

Ami miatt megemlítem, az egy házas asszony. Fiatal, feltűnően csinos és kihívó. Karrierista.

Mondjuk úgy: nem szokásos kockázat.

A kölcsönös feszengést feloldva könnyebbé válik az út: szinte terítve van a vörös szőnyegen. Egymás méregetése, felmérése, magunkra koncentrálás, megannyi görcs. Ezekben nincs benne a másik, hanem csak mi és a tükörképünk. Le tudod vetkőzni?

Minden érzelem összeköt. Az imádat könnyebben nyit ajtót, de a gyűlölet is beteszi a lábát.

Milyen rég volt már, amikor egy-egy kivillanó kelet-német csöcs vagy cicicske (monokinizés, mond még valakinek bármit is ez a kifejezés?) hónapokig meghatározta a lehetséges kamaszkori spermafejtés ábrándjait. Szőrös muffok a felnőttek öltözőszekrényének belső falára kiragasztva, öcsisajt, mit bámulod, daliás idők! Jutott ez eszembe annak okán, hogy egy rövidke szoknyácska takarta a két párhuzamosan ültetett lábat, rajta táska, fel-felcsusszanva, és nem tudtam kitalálni, hogy vajon tényleg nem visel bugyit. Csak átsuhant, és meglepett, hogy maga a válasz mennyire nem érdekel.

Magam is elbizonytalanodom, hogy miről is szól ez. Teljesíteni valami normát? Hogy a kilőhető vadak számához közeli legyen a kilőtt vadak száma? Hogy megadjam magam a véremnek, frusztrációmnak, vágyképeimnek? Hogy bizonyítsak valamit?

Ó nem, kedveseim, ennél sokkal szerényebb ambícióim vannak. Nagyképűen és fellengzősen be-behatoljak. Elandalodjak. Elszenderedjek. És néha kiengedjem azt a bennem lakozót, aki sajdítva belerándít az alhasamba.

Az izzadt dekoltázsok helyett eljött a kabát alól kilogó harisnyák ideje.