Hosszasan bámultalak, helyenként alig negyven centiről. Nem álltad a pillanatásom, menekültél, lopva futottál. Pedig már csak neked beszéltem, hiába mélyedtél a papírjaid közé. Nehogy azt hidd, hogy megúszhatod.
És a mai napon nem érdekelt, átcsapó szikrányi közelségbe került a kezünk, felnéztél, színezhető pillanat, benyúltam a lábaid közé, ahogy a padon ültél. Ujjaimat mélyesztettem a szövettel pólyált combod belső melegségébe - van izgatóbb, mint a belső comb puhasága? Remegő anyag, zselé és izom között félúton. Azzal a vastag keretes hülye szemüveggel érted el, hát mi másért maradtál volna itt?
Na, most álljunk meg egy pillanatra! A világ az én szemüvegemen át: ki mondta, hogy más is így látja? Hogy a félseggel padon ülve, velem vitatkozva nekem játszik? Hogy a harisnya nekem szól? Hogy a szemüveg nekem szól? Hogy a mozdulat, amikor a haja alól kitekint nekem szól? Hihetetlen közelségbe kerültem a meggondolatlan mozdulathoz, valóságosan éreztem a szorítást a kezemben, az anyag szövését... Elnézést kértem, más teendőkre hivatkozva távoztam. Megijedtem - attól a lehetőségtől, hogy tovább lépünk vagy hogy tenyerének nyomát viselve magamon holnap is találkoznunk kell. Nem is tudom.
És semmi más nem maradt, mint a szeplőid az orrodon.