Nem is tudom, hogy miért írtam tegnap. Eszembe jutott, és nem vagyok biztos benne, hogy ennyire összekapcsolódik a két esemény. Tudom, emlékszem, hogy akkor átsuhant rajtam, de csak a mostani, évekkel későbbi tudatomban olvad ennyire eggyé. Talán az eső, talán a hajléktalanok.

Azonban a szabadság az az érzése, amikor a saját magam határai sem kötnek, de mégsem csap át gátlástalanságba, a mai napig megadja a közelséget. Kevesek mellett érzem, és mellettük is csak nagyon ritkán. Ahogy két test a lehető legnagyobb természetességgel tud találkozni: megfosztva minden misztériumtól, lecsupaszítva a zsigeri párhuzamosságra.