Emlékszem egyszer, mint egy vadkan fellöktem. Akartam, mint egy eszelős. Azt, amit a higiénia patikamérlegén cseppegtetve adtam, hirtelen semmivé marcangoltam, és mindent máshogy akartam. Mert még nem téptem le úgy ruhát, hogy kereszbe ketté szakadjon, nem léptem úgy át a napja izzadó test szagán, mint akkor, nem tudtam annyira fesztelen elrugaszkodik az őszi esőtől, a sártól, a testünkre tapadó vizes ruháról, mint azon késő délutánon.
Úgy nyalni a porcikáját, hogy közben roszog a szájam közt a homok, úgy belemarkolni, hogy utána órákig a kezemen érzem a napos ragacsát, úgy beleerőszakolni a szájába, hogy ne érdekeljen mit gondol rólam, és csattogni rajta, anélkül hogy lopva hátranéznék az erdőben csatangolót félve, ilyen még nem volt.
Utána csak dideregni tudtam, kékeslila szájunk között csak remegni tudott minden érintés. Otthon magyarázkodni, túlélőtúra, mindennapos.
Nem őt ismertem meg jobban, hanem a hajléktalant, akit évekkel ezelőtt láttam, ahogy a parkban minden szégyen nélkül a túrós, petyhüdt farkát beleejti a fogatlan nő szájába.
