Akkor leültünk és fogtam a kezed. Te majdnem sírtál, én meg... Én is, de szerintem jobban tartottam magad. Azt hiszük, hogy nagyon de nagyon mély pillanat volt, pedig csak szomorú. A vidámság sokkal mélyebb volt. De mi szeretjük ezt a keserédes prózát. Nem volt kedvem sem akkor, és most sincs hozzá, hogy megideologizáljam. A lehető legönzőbb döntést hoztam, saját érdekeimnek, pillanatnyi vágyaimnak megfelelően cselekedtem. Soha nem ígértem többet, igaz, nem is adtam.
Hogy mikor csúsztunk át a kényelmes és roppant erkölcstelen együtt lötyögésből a mostmárhiányzolhanemvagyitt érzésbe, ki tudja. Akartam a hátsód, ma pedig igazából nem érdekel. Nyilván, érdekel, csak nem fontos. Más fontos. Törékeny testből könnyed lélek, és lám, mégis a lélek tört egy kicsit össze.
Nem is, ugye, tudod. Csak karcos lett. Az elsőnél még halálos, jaj, megkarcolódott, nincs tovább. A másodiknál már az elsőhöz hasonlítod. A sokadiknál pedig azt mondod: patina. Antik darab a lelkem.
