Gyenge szóviccekbe fojtott közeledés, mesterkélt kuncogás, raklapnyi smink mögött mégis látom az igazi vonásokat. Csak a szemedbe mélyedni, fúrni, tenyérni közelségben mérhető minden távolság, nincs miért haragudnom, de szeretni sem tudlak... Csak buknak ki a mondatok, nem látom értelmét, kapaszkodva keresek bármilyen biztonságos falat, melyen borostyánként tovább élhetek. Élet-e az élet, mely tavasszal kizöldell, de nyárutón már kiszáradtan zörög csak? Újra és újra nekifutni a hormonok rohamának, állni ezernyi vihart, porlepte emlékezett és behavazott magányosság, miközben testem kopik, töpped és formátlanodik. Vagyok-e múmiám mögött még? A szellem is fárad, mint lángnyelv a hamuvá porladó parázs felett.
Fejem fáj, kezem hideg, és már csak pillanatokra érzem azt a gerinctáji bizsergést, ami valamikor mozgatott.
Nem panaszkodom.
