Bármennyire is klisé, el kell hogy ismerjem, nagy általánosságban igaz. A nő érzelemre, a férfi testre vágyik. Az alfahím a csapat összes ivarérett női tagját magáévá akarja tenni, riválisait elűzi, és minden nőben saját nektárját csepegtetve, hasonló puttókat akar látni. A többiek pedig kénytelenek lopott pillanatokra vadászni, becsempészve a lompost és a genetikai kódot a nagy vezérszálak közé. A nőstény kiszolgáltatva ezeknek a pillanatoknak él a hordában, hátradőlve nézi, ahogy vetélkedés folyik a marsallbotért. A női monogámia passzív monogámia: az erősebbnek enged, kellőképpen erős hím mellett nincs lehetősége harmadikra. Az alfahím viszont folyamatosan cserkészi be teljesítőképessége határait.

Kulturális gátlásaink valamelyest féken tartják ezt az állati szellemet, de a rétegek alatt érezhetően jelen van az archaikus vonás. A nő számára továbbra is a horda közösségi szelleme, érzelmi együttléte, a közösség biztonsága domborodik ki.

Nem mindenki ilyen. Nem ennyire ilyen. Egyáltalán nem ilyen. De tessék széjjel nézni a szabad verseny piacán: ha fájdalmasan felsejlik egy pinácska esélye, hímek tucatjai lengik körbe. Akár facér, akár foglalt látatlanban is küzdeni akar a feromon bimbóért. Magját hullatni. A nő viszont biztonságban akar befogadni, ehhez kell az érzelmi közelség. Vajon nem így van?

Lehet csak dugásra nőt találni. De férfit biztos.