A minap egy színésznőcskével sikerült - vagyis inkább az mondanám, egész színész kompániával - közelebbi, magánjellegű ismeretséget kötnöm. Alig egy órája, az előadáson még sok mindent elhittem volna (róla). Zsengécske volt a darab, szinte amatőr társulat, valamiért nálunk ezt is főállású szakmának tekintik. De a hölgy azért ragyogott, sziporkázott, szerelmes volt, csábító, kitárulkozó, emberi. Aztán ahogy beültünk egy pohárkára, a társulat is megjelent - legalábbis páran. Piciny hely, a pultnál könnyen egymásba folynak a párbeszédek. Gratuláltam, beszélgettünk, hogy nekik milyen, hogy nekem milyen. És egyre nehezebben tudtam a színésznőt előkotorászni a mellettem álló nőből. Megfakult, hétköznapi volt. Sekélyes gondolatok, közhelyek, gond és nyűg.
Mert a tudás, a profizmus, az egysíkú logikában elfoglalt domináns pozíció nagyon szexi. A tanár, a vezető, a sportoló, az akárki - aki végre valaki. Minél szűkebb és mesterségesebb a környezet, annál inkább. Egy mesteri előadás: egy órára beszippant, meghatározza a -tól-ig rendszert, és ebben a világban helyére rakja a királyt és királynőt. Vajon az én sikereim nem ebből táplálkoznak? Ahol a siker, mint finom aranypor, belepi az ember testét.
Egy internetes világba beszabadulva, semmiből írt sorokkal nem lehet embereket elbűvölni. Vagyis lehet, de akkor azt a világot itt kell megteremteni. Ebben ez a blog szegényes fegyver, nem is ez a célja. Designer drogoktól beszívott tizenévesek partyján Sean Connery szerencsétlen albatrosz.
