Vajon tényleg minden kihagyott lehetőséget az orromra húznak?
Rendet nem szerető emberként folyamatosan rendet kell tennem, hiszen rendet tartani nem tudok.Ezért a lehetőségeket három csoportba osztanám.
1) Aki riasztott, taszított, semleges volt, semmit nem éreztem vagy csak negatívumot. Ez ugye nem elszalasztott lehetőség, hanem maga az öngól. Nem minden kapuba kell berúgni a labdát. Különös kegyetlenségnek értékelném, ha ez az orromra kerülne.
2) Aki megmozdított, de az erkölcs, a tisztesség vagy éppenséggel a lustaság visszatartott. Megmozdított, de nem indított el: a) kis kísértésnek ellent tudunk állni b) nagy kísértésnek is, mert nyomós okunk volt rá. Itt - főleg az utóbbi esetében - olyan rossz néven nem venném, ha a körülmények kényszerítő ereje fojtán egy orra húzásig beleszagolhatunk a jóba.
3) Félszegség, gyávaság, vagy tudatlanság visszatartott. Nem vettük észre, nem rajtoltunk rá, periférián, éppen mozogva kacérkodtunk, de már maga a gondolat is elégséges volt. Ebből azért rengeteg van: a potenciális lehetőségek tárháza. És ebből vajon mennyit illik, lehet vagy érdemes számolni? Akit akartam, de csak találkozóig merészkedtem? Akinek fagyos volt a pillantása, ezért leléptem, pedig az a szem csak csillogott? A lányt, akivel szembe ültem, majd elrévedtem a feneke által hagyott űrben a fotelon? Vagy egy kedves ismerős, aki minden bizonnyal többet akart, de egy lépést nem mert tenni, pedig talán beengedtem volna? Aki hívott és nem mentem? Vagy tényleg csak az számít, ha felajánlkozott, én pedig különösebb indok nélkül nem éltem vele?
