A sport szexuális kisugárzása nem a másik testéből fakad. Nem a torzultságukról beszélek, hiszen az aktusban is nyög, sóhajt, küzd, kapkod, grimaszol és megcsúnyul a másik, és nem is arról, hogy egy hosszútávfutó nő iránt érzett vágy már a pedofil homoszexualitást súrolja, egy kigyúrt test pedig gyakorlatilag már értelmezhetetlen a báj fogalma felől. Női súlyemelés pedig nincs, ha mégis, akkor pedig nem akarok tudomást venni erről.
De ha csak Duna parton kocogó hölgyek többségére is gondolok, nem a dughatnék jut eszembe. Pedig az izzadság, hevültség, zihálás akár el is indíthatná az ágaskodást, megkímélve az amúgy kívánt bemelegítéstől. De nem! (Fülembe rejtett zsebcinikusom súgta múltkor, hogy mily' nehéz lehet macskányi rögökkel és redőkkel az alfelünkön, valamint deréktáj akár csak ilyen lassan is futni!)
Nem, a titok a saját mozgásunkban van. A gyúrás, a futás, a fitnesz-jóga a saját testünkre irányít, és a vágynak tárgya lehet a másik, de a kiindulópontja én vagyok. Ha magam testével vagyok elfoglalva, azt gondozom, ápolom és nevelem, akkor a testiség alaprezgése mindig jelen van. Ahogy leolvad a napi mocsok rólam, belülről marva ki minden savat, egyúttal megnyitja az utat a nemző képzeletnek.
Zsebcinikusom nem csak pofázik, hanem kegyetlen erővel a lépembe markolt, minden szuszanásnál erősebben, amikor a rögök nélküli idomok ruganyos léptei után iramodtam. Eh, szemem erősebb, mint a lábaim. Látom innen is.
